Egyik nap elmentünk a Lakshmi road-ra, egy bazi nagy piacra, ami azt jelenti, hogy kb. két kilométeren belül minden utca tele van üzletekkel, kirakodós árusokkal s mindennel, amit csak el lehet képzelni. El kellett menni, mert Vidu a lelkemre kötötte, hogy csak úgy tudom kiengesztelni ezért az idei extra indiai távollétért, ha hozok neki egy Tingshát. Rutinos riksha alkuszként, mindjárt le is húztak kb. dupla annyival, mint amennyibe az út normál esetben kerülne. De hát itt nagyon leleményesek tudnak lenni a helyi rikshások. Fejbe épített GPS-szel, amit néha ugyan utcasarkonként szinkronizálni kell az éppen ott álldogáló emberekével, mert előfordulhat, hogy nekik egy frissebb verziójuk van. A lényeg, hogy előbb-utóbb mindig célba ér az ember. Megérkezvén, kifizettük a rikshást, de azért még rákérdeztem naivan, hogy valójában mennyi lett volna ez az út, mire Ő azt felelte, hogy pont ennyi. Erről ennyit. Ezen a helyen utoljára 2011-ben jártam, úgyhogy megpróbáltam az emlékeim alapján tájékozódni. Fel is ismertem megannyi üzletet, találtunk közben ezt-azt, de azt a helyet amit kerestem, csak nem akartuk megtalálni. Néha olyan érzésem volt, mintha körbe-körbe járnánk (ami többször beigazolódott), de röpke három, három és fél órás gyaloglás után révbe értünk, és jól bevásároltunk. Így talán megúszom otthon egy két évi mosogatással, takarítással, gyerekfelügyelettel, kényeztetéssel. 🙂

Mivel már negyedszerre vagyok itt Punéban, azt hittem, hogy nem nagyon fogok fényképezni, hiszen általában egy bizonyos területen belül szálltunk meg az intézethez képest, ami egy idő után nem nagyon mozdítja meg az ingerküszöböt. De a mostani szállás gyalog bő húsz percre van a gyakorlóhelyhez képest, tetejébe javarészt kiesik az eddig megszokott útvonalakról, úgyhogy megint van lehetőség valami újat találni. Itt mindig van valami, ami a megszokottól eltér. Azt, hogy egy négyfős család a két gyerekkel egy robogón utazik talán már említettem. De azt, hogy egyes rikshákban megpróbálják a „ki tud több iskolás gyereket betuszkolni egy rikshába” guiness rekordot megdönteni, na az elég vagány. Vagy amikor a lépcsőházban azt látod, hogy valaki, aki észrevette, hogy belelépett egy jó nagy adag kutyasz…ba, az a legegyszerűbb megoldásként mindjárt vagy nyolc lépcsőn keresztül megpróbálta a lépcső élével leszedni azt a cipőjéről, hogy neked még véletlenül se lankadjon a figyelmed egy pillanatra sem.

A monszun azért lassan de biztosan befutott, s így a szandálba befolyó ismeretlen eredetű anyag nagyon finoman szétterül a lábujjak között, a talp és a szandál között, így finoman tud csúszni minden mindenen. Móni pedig a klaffogós strandpapucsban a vádlijára és a nadrágjára rajzol speciálisan fröcskölt sármintákat séta közben. Az otthonihoz képest amúgy itt csak 25-30 fok van, mondjuk 100%-os páratartalommal, úgyhogy, ha éppen nem ázol szét, de megmozdulsz, már kiver a víz és a kekszet sem kell beáztatni, a ruhák pedig 3-4 nap alatt gyorsan meg is száradnak. Monszun ide monszun oda, itt az emberek töretlenül mennek, a gyerekek bőrig ázva  rúgják a focit a grundon, kriketteznek csapatostól, legtöbbször mezítláb. A folyamatos dudálás pedig itt extra létszükséglet, e nélkül India egy szempillantás alatt eltűnne, azt hiszem.