Egy elkallódott blog pár nappal ezelőttről

Szerdán elmentem a Roots and Wingshez (utazásszervező iroda), hogy befizessek egy kalandtúrára. Na jó nem, csak a hazafelé útra, ami amúgy elég kalandosan alakult. Szóval egy sharing cab-re próbáltam helyet szerválni, de csak 10:30-as indulással lehetett volna megoldani, de a szervező még így is azzal riogatott, hogy Mumbaiban a monszun még erősebb, úgyhogy elképzelhető, hogy az autópályán órákat kell várni. Mivel ez az egy autó volt még szabad, le kellett foglalnom, még ha a repülő csak este 22:30-kor is indul. A várakozás amúgy nem nagy kihívás az idefelé tartó út után, a nagyobb probléma, hogy ezzel az indulással csak Prashant óráján tudtam volna részt venni, és Geetáról lemaradtam volna. Aztán eszembe jutott, hogy Amar szombatonként szokott menni Mumbaiba, úgyhogy leegyeztettem az esetleges törlést, gyorsan elmentem egyet gyakorolni 4-5:45-ig, aztán hazarohantam, felhívtam Amart, és láss csodát, minden a „terv” szerint alakult, úgyhogy izibe rohantam vissza törölni a lefoglalt autót. Így másnap két Iyengart ütöttem egy csapásra. Szerencsére, mert mindketten ismételten nagyon jó órát tartottak (a nagyon jó óra azt jelenti, hogy sokkal többet értettem belőle, mint kevesebbet) . Amúgy nem bíztam semmit a véletlenre, úgyhogy reggel hosszú nadrágot vettem, zoknival, cipővel kiegészítve. Az a fázós sztori egy megtapasztalás után szerintem elég volt. Mondjuk reggel fél hétkor, mire odasétáltam az intézetbe, olyan volt, mintha mosás után vizesen vettem volna fel a ruháimat. Nem is értem, hogy hogyan is bírják ott oly sokan a hosszú ujjú, hosszú szárú ruhákat, vagy esetleg öltönyt. Az órák után Amarral elmentünk az apartmanba, kicibáltam a bőröndömet, nyakunkba vettük a várost és elindultunk Mumbai felé. Útközben beugrottunk hozzájuk, megebédeltettek mindenféle finomsággal s aztán folytattuk utunkat. Miközben ezernyi dologról beszélgettünk, nyomornegyedek és „felhőkarcolók” mellett mentünk el, a kontraszt elképesztő volt. Amar azt mondta, miközben  három éppen épülő 24 emeletes (plusz alatta, de a felszín felett 6 emeletes parkolóval) óriás épületre mutatott, hogy már mindegyik el van adva, mármint az összes lakás. Úgy, hogy a lakások, nem, szerintem nem akarjátok tudni mennyibe kerülnek. Na jó, csak azért mert ilyen kíváncsiak vagytok, bár vagy ötször visszakérdeztem, szóval 40 millió rúpia egy lakás. Ezt csak megsúgom annak, aki nem tudná, hogy kb. néggyel kell megszorozni, hogy forintba kapjuk meg a végösszeget. De hogy nehogy kétségetek legyen az összegekkel kapcsolatban, azt mondta, hogy a politikai elitnél van olyan vezető, akinek a jógatanár naponta 4000 dollárért tart órát. De az orvosa is ennyit keres, azzal, hogy ránéz, hogy minden rendben van-e vele. Igen, kicsit én is úgy éreztem magam, mikor ezeket az árakat hallottam, mintha Amar egy „kicsit” füllentene. De nem, azt mondja, hogy egyszerűen lehetetlen lakást venni egy középszinten lévő embernek Mumbaiban, és mégis el van adva az összes lakás, úgyhogy bődületes mennyiségű pénz van ott. Közben haladtunk befelé az egyre sűrűbb városba, útba ejtve Amar szüleit, akik nem voltak éppen otthon, úgyhogy elmentünk oda, ahol gyerekkorában lakott. Hát a szoba nem volt tíz négyzetméternél nagyobb. A szülei és anyukájának a testvére tele mosollyal, vidámsággal. Kíváncsian kérdezgettek mindenről, s közben keksszel és csájjal kínáltak. Aztán elindultunk a reptérre, mert félő volt, hogy megbénul a forgalom. Szerencsénkre minden ok volt, úgyhogy hatra odaértünk. Megköszöntem neki a…. – No thanks, no sorry in friendship –jött a válasz mielőtt befejezhettem volna, ezt még mindig elhibázom. Kivárva az időmet becsekkoltam, aztán irány a gate. Eljött a beszállás ideje, beálltam a sorba. Ez ahol eddig voltam, például Európában, úgy működik, hogy amikor megnyitják a kaput, ott elkérik az útlevelet és a beszállókártyát. De India más tészta, még mielőtt odaértem volna erre a bizonyos helyre, előtte öt méterrel elkérték az útlevelet és a beszállókártyát, ok, megyek tovább, most jött az a hely, ami ugye általában a boardingolásnál lenni szokott. Elkérik újra, minden ok, megyek tovább másfél métert, harmadszorra is elkérik, közben megnézik a kézipoggyászt, aztán végre bejutok a repülőgépbe vezető folyosóra. De az egy ráadás, a negyedik biztos ami biztos alapon elkéri a beszállókártyát és leszakítja a megfelelő részt. Ugye itt nem viccelnek. Elindulunk a repülővel, az ablak mellett ülök, egy indiai pár ül le mellém. Olyan 27-30 év körülinek tippelem őket. Én amúgy elég türelmes fajta vagyok… De az, hogy a fiú, aki mellettem ül, és a kb. négy órás útból három és fél órán keresztül a haját simítja előre lefelé két kézzel a homloka felé, végig az arcom előtt matatva, na az egy kicsit nehezen emészthető volt. Szegény elmém annyira kiakadt ezen, hogy a végén már ki kellett takarnom a bal kezemmel (el tudtok képzelni?) teljesen a periféria azon részét, mert már nagyon közel voltam ahhoz, hogy megdícsérjem, hogy most már esküszöm, hogy nagyon szép, csak egy picit hagyja abba. De álljt parancsoltam a vrittiknek, úgyhogy nem gyalogoltam bele se az ő sem az én lelkivilágomba végül. Inkább rátapadtam az ablakra, s csak néha-néha lestem vissza, de hiába, úgyhogy Dubai fölött inkább az alant szétterülő fényforgatagban gyönyörködtem. Most amúgy, csak nyolc órát kell várnom a csatlakozásra, amiből lassan már csak négy óra van vissza (most itt Dubaiban hajnali 3:45 van). De annyi időeltolódáson vagyok már túl, hogy mire hazaérek, fogalmam sincs, hogy mikor kell aludni.

Kategória: Indiai Blog, Uncategorized