Én nem tudom, mi történt Geetával, de februárhoz képest a júniusi és a júliusi hónap intenzitásban és a „haladó” pózok tanításában egy kicsit elrugaszkodott a valóságtól azt hiszem. A tegnapi órán egy hihetetlen jó szekvencián keresztül jutottunk el mandalászanáig. Még sohasem gyakoroltam, úgyhogy igazi kihívásnak tűnt a feladat. Na ez gyorsan be is igazolódott, de pár igazán látványos és hangos esés után sikerült kivitelezni a sorozatot. Jóóóó, van még mit csiszolni rajta azt megmondom. Persze itt nem állt meg az ámokfutás. Amikor a jógaruhán már nem volt egy tűhegynyi száraz terület sem, amikor egyesek alatt kisebb pocsolyák jelentek meg, akkor belecsaptunk egy kis Ekapada Padangustha Dhanurászanába, amiből eljutottunk Ekapada Rajakapotászana II-be. Csupa olyan ászanával küzdöttünk, amit eszembe sem jutott korábban gyakorolni, mert már az elég volt, ha a képen megláttam az adott pózt, és onnan gyorsan tovább is lapoztam az esélytelenség nyugalmával. A küzdelemből fakadó kollektív nyögéseket Geeta elégedetten nyugtázta, azt mondta, kicsit olyan, mintha mindannyian most szülnénk, de végtére is jó irányban haladunk. A vizespóló verseny után mindenki győztesen távozott, s elindultunk két német ismerőssel ebédelni. Egy új helyre mentünk, a Rupali-ba, ahol Thalit ettünk. Ebéd után már csak hármasban barangoltunk egy kicsit az útszéli árusok között, aztán hazafelé vettük az irányt.
Útközben eszembe jutott, hogy előtte való nap a közelünkben lévő grundon a gyerekeket faggattam, hogy hol találhatok olyan kosárlabda pályát, ahol a palánkon kívül esetleg gyűrű is van. Na szóval pont ott jártunk az adott hely közelében a Fergusson College-nál, így hát besétáltunk az egyetem területére. Egészen más volt a hely, mint a megszokott, zöld, fákkal teli terület, szemét nélkül, rengeteg diákkal, gyönyörű, régi épületekkel. Kis séta után meg is találtuk a pályát, ahol éppen a hálót rakták fel indiai módra a gyűrűre. Egy negyed óra után egy labda is előkerült, úgyhogy alakítottunk két csapatot és már ment is a játék. Nagyon élveztem, már nagyon hiányzott egy kis kosarazás. Mivel nem készültem rá, ezért szandálban sikerült játszanom, de a helyi suhancok rajtam is túltettek, mert először nindzsa papucsban nyomták, majd mezítláb betonon. Először azt gondoltam, hogy na majd jól megmutatom itt, hogy mi fán is terem a kosárlabda, merthogy Indiában ugye a krikett a number one, de aztán akkorát csalódtam pozitívan, hogy az állam majd leesett. Igencsak kapaszkodnom kellett, hogy felvegyem a kesztyűt a 18 éves technikailag jól képzett, nyurga, villámléptű fiatalokkal. Felváltva nyertek a csapatok, közben pedig időnként cserélődtek a játékosok. Csak én maradtam fix pont a pályán, de hát ki kellett használnom az alkalmat. A probléma csak az volt egy idő után, hogy már nem csak a számon vettem a levegőt. Móniék közben fényképeztek, aztán miután megunták, elindultak hazafelé. Én pedig addig játszottam, míg végül csak éppen hazaértem és már indulhattam is vissza, gyakorolni az intézetbe. Apropó a lépcsőn alig bírtam felmenni. Minden egyes lépésnél rá kellett támaszkodnom az éppen lépő lábam combjára, hogy a következő lépcsőfokot elérjem. Remélem el tudjátok képzelni. A mozgásom a robotszerűtől az agyagkatonáig terjedő intervallumban leledzett. A délutáni gyakorlással azért javarészt sikerült rehabilitálnom magam a két és fél órás kosarazás után, de ma a mozgásom alapján inkább öregapámra hasonlítok. De nem bántam meg, hihetetlenül jól éreztem magam.