Minden napra jut valami…

Az úgy volt, hogy ma elmentem eszközöket venni egy helyre, aminek a címét Judit és Sanyi adta meg. Utólag kiderült, hogy az általuk megadott cím és az, ahol már korábban is voltam, egy és ugyanaz. Prashant über-ultra-extrafenomenális órája és a saját gyakorlás után elugrottam ebédelni a szokásos utcai helyemre, ahol sosincs fogalmam arról, hogy mit eszem, hiszen a falon az étlap marathiul van kiírva, amivel egyelőre hadilábon állok, meg szerintem fogok is. Így jobb híján mutogatok, hogy éppen aktuálisan mit kérek. Egyszer azért megnézném, hogy ki az, aki ezt a helyet bevállalja velem, ahol puszta kézzel fogják a zöldséggel töltött panírozott mindenfélét, ahol például a hagymát melletted aprítják fel egy márványlapon, aminek a nem túl tiszta szélén élezik időnként a kést, aztán kézzel belemarkolva osztják ki a porciót. De itt legalább látod, hogy mit kapsz, hogy friss az, nem pedig egy hátsó konyhán készült ételt tesznek eléd, aminek nem tudod a pontos történetét. Amúgy pedig az immunrendszerre ráfér egy kis torna, nehogy eltunyuljon. Azt meg talán már mondtam, hogy egy ilyen kaja után általában kétszer sírok. Miután megettem, odamentem fizetni (28 rúpia (kb. 120 Ft) az ebéd, plusz 24 rúpia a vacsora, amit helyi újságpapírba csomagolva adnak) a kasszáshoz, aki miután mondta az összeget, kiszúrt a pénztárcámban egy 200 Ft-ost, s annyira megtetszett neki, hogy végül azzal fizettem, meg még adni akart 10 rúpiát, hogy kb. egyenesbe legyünk. Aztán vettem egy kis banánt, és odamentem egy riksáshoz egyezkedni, egyrészt, hogy tudja-e a címet ahová tartok, másrészt, hogy az árban megegyezzünk. Az 50 rúpiás fuvarra rábólintottam, – ugyanis valamilyen furcsa ok miatt ha külföldivel találkoznak, akkor nem nagyon szeretik bekapcsolni a „taxi órát”, vajon miért van ez? 🙂 – és elindultunk. Egy tíz perc alatt ott voltunk. Adom neki az ötven rúpiát, azt mondja 80. Mondom neki, hogy amikor elindultunk ötvenben egyeztünk meg. Mire ő azzal érvelt, hogy nem tud olyan jól angolul, erre én, hogy az indulásnál még elég jól tudott. Szóval így ment még ez a hadakozás egy darabig, de nem engedtem, úgyhogy 50 lett a vége. Nem az összeg miatt, hanem, hogy megpróbálják az ismeretlent palira venni. Hazafelé a változatosság kedvéért ugyanígy jártam, csak akkor tetejébe az eszközös indiai fixálta le az árat a riksással, mondjuk akkor az 50 csak 60-ra kúszott fel. Résen kell lenni annyi szent, emlékszem 2011-ben történt, hogy négyen mentünk ki egy bazársorra, így két riksát kellett bérelnünk. A másik riksában ülő két lánynak a lelkére kötöttem még indulás előtt, hogy maximum 40 rúpiát fizethetnek az útért. Talán a hazaút volt már ez, nem emlékszem pontosan, mindenesetre megérkeztünk az egyik riksával, 32 rúpiát fizettünk, és a vártuk a többieket. Egy tíz perc után befutottak, kérdezem, hogy mi a késés oka, mire ők, hogy meg kellett állni egy automatánál, mert nem volt náluk 320 rúpia, amennyibe az útjuk került. Upsz, szóval észnél kell lenni, mert ha nem figyelsz, akkor ilyen tanulópénzeket kell fizetni. Aztán hazaérve a nagy pakkal, lepakoltam, beszéltem a családdal, aztán tettem még egy jó nagy sétát befelé a dzsumbujba, ahol megint szembesültem a gazdagság és a nyomor végleteivel. Látva a koldusokat, a nyomorékokat, akik megállás nélkül kéregetnek, a legújabb Range Rovereket, Audikat, Bmwket és Mercédeszeket. Hogy emberek fekszenek a járdákon elszórva az Európában 5 sávos útnak megfelelő, Indiában tizenakárhánysávos használatú út mellett, a büdös szmogban. De nem is folytatom, mert ez van, és ezen nem is tudom, hogy lehet-e egyáltalán segíteni, vagy változtatni. Aztán az út mellett a járda szélén odamentem egy családhoz, ahol két nő ült, három kis purdé társaságában. A nők kis karkötőket és kulcstartókat fontak. Gondoltam, ha már így alakult, csináltatok velük egy párat. Persze az ár, hirtelen felugrott, nem is értem miért. 🙂 De hát, egyszer élünk, legyen.

Kategória: Indiai Blog, Uncategorized