Az első Prashant óra egy kicsit olyan volt, mintha most halottam volna először indiai angolt. Kis időbe telt, mire kezdett ráállni a fülem, de még így is tetemes részét nem értem a mondandójának. Talán korábban említettem már, hogy amíg instrukciókról van szó, addig minden ok, de hát Prashant azokat 2-3 %-ban használja, úgyhogy az órán megértek, amit megértek, a fejembe lejegyzetelek egy-két tucat új szót, ami mondjuk hangsúlyos az órán, aztán otthon serényen szótárazok. Az első órán többnyire az ahimszáról beszélt megannyi aspektusból megközelítve. Ma pedig többek között a csakrák gyökér szótagjait, más néven a bídzsa mantrákat próbálta belefűzni a gyakorlásba, hogy összehangoljuk a testet fizikailag, hogy egyensúlyt teremtsünk a testben organikusan, és hogy ennek segítségével összekapcsoljuk a testet, a légzést és az elmét. Mindeközben hátrahajlító hét lévén, az amúgy is hosszasan kitartott pózók még további fenntartására ösztönzött, buzdítva, hogy használjuk a légzés erejét, a végtagok egymásra hatásának megfigyelését, a végtagok és a test egyéb részeinek, a légzésnek és az elmének az összefüggéseit. A mai órán csupán öten voltunk külföldiek az indiai gyakorlókon kívül, kicsit meg is lepődtem ezen, hiszen az előző Prashant órán majdnem fullos volt a terem.
Az első napon elég fáradt voltam a hosszú utazás után, de lassan visszaállt a rendszer az optimumra, sőőőt. 🙂
Prashant után Geeta óráján jegyzeteltem. Az óra után megint megjegyeztem, hogy nem teljesen igazságos, hogy ezen a szombati órán férfiak nem gyakorolhatnak. De felülbíráltam ezt a megjegyzésemet a mai ultra-brutál óra után, már ha részt vettem volna rajta, mert lehet, hogy délután még el kúszni sem tudtam volna az intézetbe a saját gyakorlásra. Geeta szárnyalt, a fehérnép pedig csatakos verejtékben nyögve apait-anyait beleadva próbálta megvalósítani a kért instrukciókat, miközben a túlélésért harcolt megannyi pózban. Sok olyan póz volt, amit talán egyszer-kétszer gyakoroltam ezidáig, de volt olyan is, amit még egyszer sem. Úgyhogy itt az idő, hogy bővítsem a repertoárt. Ja persze pár indiai férfi asszisztáló és tanár is részt vehetett az órán, többek között Amar is. Aztán jegyzetelőből asszisztálóvá avanzsáltam, és segítettem, ahol tudtam. Egyszer éppen Amart igazítottam, amikor Geeata odakiáltva kérdezte a nevemet, de szerencsére csak egy további instrukciót adott segítségként, hogy az ékapáda rádzsakapótászanát elérhetőbbé tegye. Aki nem tudja melyik póz az említett, uzsgyi utána nézni. Szóval Geeta hajtotta a népet, ismételtette a pózokat nemegyszer és aztán még megfejelte egy „árnyalatnyival” nehezebb pózzal. Árnyalatnyival mi? Nagyon jó hangulat volt, sok-sok nevetéssel megspékelve.
A terápiás órákon egyelőre csak megfigyelek, még nem jutottam lehetőséghez, de talán majd közel férek a tűzhöz. Amúgy meglepő, de alig segédkezik külföldi az eddigi terápiás órákon.
Amikor 2011-ben itt voltam, volt itt egy brazil család két kisgyerekkel. A szülők felváltva gyakoroltak naponta az általános órákon. A terápiás órákon viszont a nagyobbik kislányukkal foglalkoztak állhatatosan. A pontos diagnózist nem tudom, valamilyen egész testet érintő izomtónus hiányos állapot áll fenn nála. De hogy miért is mondom mindezt? Ma hazafelé menet odamentem Camillához és rákérdeztem, hogy hogyan haladnak a kislányukkal. Elmondta, hogy folyamatos a javulás, hogy az orvosok azt jósolták, hogy a kislány se járni, se ülni nem tud majd, s ehhez képest teljesen átírták a forgatókönyvet. Olyan odaadással és kimeríthetetlen lelkesedéssel mesélt a helyzet elfogadásról, arról a szeretetről, amivel átölelték azt a kis lényt, Guruji maximális támogatásáról, ami még inkább megerősít a hitemben, hogy Bendinek mi is tudunk segíteni. Guruji azt mondta nekik, hogy a gyakorlással MINDEN megváltoztatható. Lehet, hogy furán hangzik, de néha kell az e fajta példa, hogy még inkább megerősítsen, hogy a nehezebb időszakokban lökést adjon, amivel átírható a „megváltoztathatatlan”.