Az első terápiás órán nem jártam sikerrel, mármint végigültem az egészet, de igazándiból, ha csak a háttérből figyeli az ember a terápiát, anélkül, hogy tudná, mi az egyik vagy másik kezelt problémája, úgy nem igazán tud tanulni belőle. Tegnap este azonban újra elmentem, hátha sikerrel járok. Először csak ültem, mint megannyi megfigyelő a háttérben nézve a terápiák zajlását. Ilyenkor olyan a terem, mint eső előtt a hangyaboly. A vezető tanárok egyik kezelttől a másikhoz mennek utasításokat osztogatva az asszisztálóknak, akik általában ketten segédkeznek egy embernél. Az utasításoknak megfelelően egy ilyen órán rengeteg fajta eszköz van használatban, úgyhogy a segítők sokszor fel s alá rohangálnak, mire egy-egy speciális terápiás pózhoz összerakják a kellékeket. Ahogy ott ültem, egyszer csak elém került Eduárdó, a lakótárs, akinek a térdével van probléma. Tegnap dél körül mutatta meg a lábát Rajlaxmi-nak (egy indiai tanár), aki mondta neki, hogy menjen a terápiás órára, s ott majd foglalkozik vele. Pontos diagnózis nem volt, csak egy jókora, kemény tapintású duzzanat a térdhajlatban. Na szóval ott foglalkozott Rajlaxmi Eduárdóval előttem, és sok más emberrel, úgyhogy néha egyedül maradt. Az egyik ilyen alkalommal felálltam, és kicsit rámenősen, de megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Így aztán sikerült végre belecsöppennem ebbe a helyzetbe is. Rajlaxmi végig instruált, adta a szekvenciát, és tanított. Nagyon élveztem, de a csattanó a végén, hogy Eduárdó lábán majdhogynem eltűnt a duzzanat.
A reggeli órát megint Prashant tartotta, de akárhogy is megfogadtam óra koözben, hogy ezt és ezt meg fogom jegyezni, hogy leírjam, úgy az óra végére, vagyis inkább az utána következő három órás gyakorlás végére minden kiment a fejemből. Azt hiszem, hogy mára egy kicsit elfáradtam.
Napközben, főleg ha kell valami, el szoktam sétálni Móniék felé a ‘piacra’. S útközben állandóan fényképezek, hol a fényképezőgéppel, hol pedig a telefonnal. Van egy kereszteződés, ahol rendszerint megállok az egyik vagy másik sarkon és várom a jó lehetőségeket a fotózásra. Szerencsére elég változatos az élet arrafelé, úgyhogy lehet kattintgatni bőven. Sokszor pedig odajönnek az emberek, hogy fényképezzem le őket, s persze utána mindjárt meg is akarják nézni az eredményt. Nagyon muris szokott ez lenni.
Ma megint töltök fel képeket a honlapra.