Dilemma. A hirtelen jött lehetõség szikrája lángra kapott, és addig lángolt, amíg fel nem égetett mindent, amit csak lehetett. A sztori dióhéjban, csak, hogy belelásson az is, aki még nem járt Indiában. Kevin hosszas vívódás után úgy döntött, nem megy Puneba, ezért adódott a lehetõség, hogy kimegyek helyette. Így aztán el is indult a lavina, ami egy egyszerū telefonnal indult. Kevint megkértem, hogy beszéljen a Panduval (a titkár az intézetben), hogy ha már így alakult, had menjek ki helyette. Meg is próbálta, de mielõtt végigmondhatta volna a mondókáját, máris egy határott „na az kizárt dolog”-gal el is utasították. Erre írtam egy levelet a Pandunak, hogy milyen helyzetben is vagyunk, s ez most egy jò lehetõség lenne, hogy kimenjek, de válasz nem érkezett. Aztán kiderült, hogy kint van Forrai Réka Puneban, s gondoltam megkérdezem, hátha egy jó pillanatában tudja elkapni a Pandut, hogy eljárjon a nevemben. Hát gondolhatjátok… A Pandu mellényzsebbõl mesélte, hogy ismeri az egész történetet, de sajnos nem mehetek ki Kevin helyett. De Réka nem az az elveszett lány, úgyhogy azt mondta, hogy ok, de akkor nem lehetséges-e, hogy februárban kimenjek, nem Kevin helyett, hanem csak úgy. S láss csodát volt hely, úgyhogy belevágtam. Aztán a többi finomság: online checking a vízumért; upsz, az útlevelem lejárt, soronkívüli eljárás; utolsó pillanatos, háromórás vízumügyintézés Erával; helyettesítések, II. Országos Iyengar Jóganap és akkor még a családról nem is beszéltem. Mert ugye kimenni Indiába jó buli, ha az ember egyedülálló, vagy ha alapvetõen nagyjából minden klappol és ha nehezebben is de lemenedzselhető. S itt jön a dilemma, amivel kezdtem, hogy merjem-e otthonhagyni Bendit Viduval, amikor még kettőnknek is komoly kihívás megbírkozni a sors által ránkruházott feladattal. De Vidu teljes vállszélességgel támogatott s most itt írom a blogot Puneból.
S ha már a Pandu elindította útjára az Incredible Indiát, akko, hogy fokozzuk, gyorsan késett vagy egy-két órát a repülõ Budapestről Istambulba, majd hogy tetézzen, vagy két és fél órás késéssel indultunk Istambulból Mumbaiba. Na jó azért az isteni gondviselés, Era elintézte, hogy az Emergency Exitnél kapjunk ülõhelyet, s így egészen a Business Classon érezhettük magunkat. Kivéve, hogy a technika ördöge is felszállt a repülőre és nem engedte, hogy bárki is megnézzen akár egy filmet, vagy zenét halgasson kikapcsolódásként az út alatt. Úgyhogy kénytelen kelletlen viccesen és vígan töltöttük az utat finom Palak Panirral vegyítve. Leszállás után kellemes csalódásként vettük tudomásul, hogy a reptér vagy 20 évvel megújult, ultramodern formát felöltve. Eltűntek a gépfegyveres katonák, és a jellegzetes indiai atmoszféra. A prepaid taxi ugyan a sebességet illetően nem kapatta el magát, de célba ért a három kissé megtört muskétással. Az ülőcsontok legyökerezésével azt hiszem egyikőnknek sem volt problémája. 🙂 Először Mónit és Erát dobtuk ki, majd engem is „haza” repítettek. Az apartman kb. 20 méterre van az intézettől, úgyhogy lehet megkockáztatom, hogy riksha nélkül megyek át gyakorolni. 🙂
A lakótársam egy kubai származású New Yorkban élő jófej szerzet. Nem tanár, de hatalmas elszántság és lelkesedés fűti. Jó sokat tud beszélni, úgyhogy az antennáim majd leégnek, hogy tartsam vele a lépést. Ma úgy volt, hogy be tudunk menni még gyakorolni egy órára, de lassan, közös egyetértéssel belátta a csapat, hogy olyan érzéssel, mintha valaki a nyakadba ülne, nem érdemes erőltetni.