Hát akkor ez úgy kezdődik, hogy a mai blogom háromnegyede eltűnt az éterben. Elkezdem újra. A tegnapi shoppingolás kapcsán eszembe jutott a megérkezésünkkel kapcsolatban még egy-két dolog. Miután megtaláltuk a transzfert szervezőt, elindultunk vele a parkoló felé. Odaérve, hirtelen átváltott közlekedésirányítóba, és terjedelmes karmozgásokkal, kiabálva igazította útba az éppen autóval vagy motorral arra érkezőket, mígnem a mi emberünk is befutott. Egy terepjáró féle autóval jött a vékony, kis termetű sofőr. A fiú vagy férfi, vagy a kettő között valahol (Mónival megállapítottuk, hogy a legtöbb indiainak nem lehet meghatározni a korát) nekikészült, hogy berakja a bőröndöket a csomagtartóba, de egy pillanatra elgondolkoztam, hogy képes lesz-e felemelni azokat. Segítséget nem fogadott el, s igencsak bele kapaszkodott, hogy nehogy a bőrönd emelje őt fel. Aztán elindultunk. A két indiai űlt elől, mi meg hátulra paszíroztuk be magunkat hárman. Nagy megrökönyödésemre az elöl ülők bekötötték a biztonsági övüket. Erre mondom a többieknek, hogy ha már manapság (eddig soha nem láttam kint) ez a szokás, akkor mi is kapcsoljuk be magunkat. Era és én, fogtuk két oldalt az öveket, és próbáltuk volna becsatolni, ha lett volna hova. Móni középen rosszabbul járt, neki semmi sem jutott, közben a két indiai összemosolygott. Mindegy is, Indiában annyi isten van, csak vigyáz majd valamelyik ránk. 🙂 A forgalom, az utazási és vezetési szokások mit sem változtak, és szerintem ennek az univerzumnak az idejében nem is fognak. Az utak 70 százalékán nincsenek felfestve a sávelválasztó vonalak (már ahol mi jártunk), de ahol fel van, ott is csak a mihez nem tartás végett. Az autók, motorok, teherautók és minden közlekedési eszköz, ami gurul össze-vissza kacsázik a sávok között, vagy ha van, akkor a sávelválasztó vonalon. De ebben a határtalan káoszban eszméletlen, hogy mennyire figyelnek egymásra. Ja igen, “ha jövök, akkor dudálok, csak, hogy tudd, itt vagyok” hangzavar egész napos. Emlékszem, mikor hazamentünk anno Indiából Budapestre egészen letaglózott a csend és a tisztaság, ami otthon fogadott. Na jó, a tisztaság érzete jó kis fővárosunkban azért egy hónap után elmúlt. Na de visszakanyarodva az autóutunkhoz, már beértünk Puneba, s ahogy egyre beljebb jutottunk, egyre ismerősebbek lettek a helyek (vizuális típus vagyok). Aztán a harmadik, negyedik ilyen ismerős hely után be kellett látnom, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, csak olyan nagy a város, és annyira hasonló utak, utcák stb. vannak mint két tojás.

A délelőtti sajátgyakorlás ismételten jól esett, de őszintén, kinek nem esne jól egy háromórás gyakorlás, amit te állíthatsz össze spontánul, miközben másik 100 ember is ezt teszi melletted. Ma megint előfordult  velem, hogy más foglalta el a helyemet, viszont most annyi volt a bökkenő, hogy ez saját gyakorlás volt, és alig volt egy talpalattnyi szabad hely is, úgyhogy most kivételesen visszakértem a helyemet, de annyira összehúzódtunk, hogy az új jövevény is elférjen közöttünk. Erikáék is úgy felszorultak a pódiumra, hogy csak a gyakorlás vége felé tudtak lekászálódni onnan.

Délután Erával elmentünk a terápiás órára asszisztálni, amiből végül az sült ki, hogy Ő asszisztált, nekem viszont le kelett ülnöm nézni. Ilyenkor van vagy hat-nyolc vezető tanár a teremben, akik irányítják az asszisztálókat, vagy ha kell, segítenek nekik, hogy milyen problémánál milyen terápiás ászanát használjanak a megfelelő eszközökkel kiegészítve. Remélem azért majd én is kaphatok lehetőséget, hogy segítsek, ha mást nem, eszközöket pakolni.

Az óra után egyből kezdődött a Pránájáma óránk, ahol a tanárnéni (nem tudom a nevét) nagyon alaposan, töviről hegyire elmagyarázott mindent, hivatkozva a sok kezdő pránájáma gyakorlóra a teremben. Nagyon sokat utalt Gurujira, Geetára, beszélt a szívcsakráról, a légzésről ( tudom, míly meglepő), hogy az egy ajándék…

Még valami eszembe jutott. Stephanie Quirk is bent volt a saját gyakorláson, és egyszer csak talált egy pár zoknit. Felemelte, és hangosan hívta a gazdáját, majd a plénum előtt elmagyarázta, hogy a terembe nem hozunk be zoknit se a lábunkon, sem sehogyan máshol. A terem egy templom, ahol a gyakorló egyfajta áldozatot mutat be. Olyan ez, mint egy ima, imádság, önfeláldozás az “Isten” (mindenki úgy nevzi, ahogy szeretné) előtt. Márpedig az ilyen helyre zokni nem való.