Tegnap sétálás közben félre-félre álltam, s néztem az indiaiakat csak úgy. Szeretek csak úgy nézelődni, megpróbálva a háttérben maradni, de azt itt maximum kaméleonként vagy helyiként tudnám megtenni. Fényképeztem ha valami érdekeset láttam, ha valaki szerette volna ha lefotózom, arrébb álltam, ha valaki verekedni akart kihívni. Mindegyikből akadt. De alapvetően mindenki jól elfér egymás mellett, mindenki teszi a dolgát, a saját útját járva. Már hazafelé tartottam, amikor egyszercsak egy négykerekű taligát toló férfira lettem figyelmes (ilyen taligákon árulják sok helyen a gyümölcsöket, zöldségeket, a virágokat és sok minden mást). A felesége mellette bandukolt, egy nagyobbacska fiú is a taliga mellett szaladgált, a legkisebb pedig fent ült ezen a kordén. De ezen a taligán csupa értéktelen, koszos dolog volt. Látszott rajtuk, hogy végtelenül szegények. A férfi megállt, odament egy árushoz, dohányfüvet koldult, s mialatt visszament a családjához, végig az utat fürkészte, hogy nem talál-e a földön valami “használhatót-ehetőt”. Közben a feleség valamilyen kis játékkal-érintéssel-huncutsággal mosolyt csalt a gyerekek arcára. Aztán odaértek egy helyre, ahová a jónép kiszórja a szemetet, mert a két hatalmas konténer már nem bírja elnyelni azt. Mind a négyen tüzetesen átfürkészték a terepet, de mivel nem találtak semmit, tovább álltak. A nő egy kicsit lemaradt, odamentem hozzá, és adtam valamennyi pénzt neki, vagyis adtam volna, ha elfogadta volna, de Ő nem nyúlt érte, hanem mutatta, hogy ad kis picinek adjam, aki a kezében volt. Aztán lassan, komótosan tovább álltak. Kábultan álltam az érzéseim előtt, hogy hogyan is működik ez a világ. Ezekben a pillanatokban kicsúszik az ember lába alól a talaj, s csak lebeg, csak vívódik az élet hullámai között.

Aztán ma Eduárdó meséli, hogy Aneeta, aki főz ránk, azt mondta neki, hogy szeretné, ha a 16 éves fia is elkezdene jógázni az intézetben itt Puneban. Erre Eduárdó javasolta neki, hogy szóljon a házinéninknek, mivel Ő is jár jógázni, járjon már el az érdekében. Mire Ő azt mondja, hogy nem fog segíteni, mert Ő, mármint Aneeta fia nem oda való. Valaki kapisgálja már közületek a lényeget? 21. század, s a fiú nem azért nem mehet jógázni, mert nem szeretné azt csinálni, hanem mert máshová, egy alacsonyabb kasztba született. Hindu mindkettő, mégsem mixelődnek semmilyen szinten.

Még egy sztori, Eduárdó ismerőse befizetett egy túrára, ahol olyan helyre viszik el őket, ahol brutális mélyszegénység van. Az út kb. 2000 rúpia volt, aminek jó része egy segélyszolgálatnak megy. Amikor odaértek, az ismerős kérdezte a vezetőt, hogy miért mosolyognak ezek az emberek. A válasz, mertd büszkék arra, amilyük van, mutatva a kisgyerekre a kezében, a családjukra, a szemétből összetákolt “házukra”. Van ennél még lejjebb. Persze ez nemcsak Indiában van így. Nem kell messzire menni. A különbség az, hogy itt az emberek elfogadják azt, ami osztályrészül jutott nekik, és ez a fajta megelégedettség szüli a Mosolyt az arcukon. Persze ez a szubjektív véleményem.

Ma Prashant reggel hetes órája után Geeta tartott egy nem kicsit lendületes órát. Így utólag, nem bántam, hogy ez a női óra csak nőknek volt. 🙂 Olyan tüzes habitussal hajtotta végig az órát, hogy az izzadtság a kihívással járó nyögésekkel kooperált. Csak hogy érezzétek a feelinget, a végén volt kurmászana, bakászana, titibászana is. Le a kalappal az összes résztvevő előtt. Azt hiszem, hogy otthon ezt a sorozatot még nem vesszük elő, csak ha nagyon ragaszkodtok hozzá. 😀